1992-ben írt tanulmányom a migrációt lélektani szempontból elemzi. A migráció problémája ma még sokkal aktuálisabb jelenség. Az azóta eltelt idő tükrében ma is igazak a cikk állításai.
ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK
A migráció mint jelenség két elemet foglal magába a MIGRÁNST (emigránst vagy immigránst), aki vándorol ki vagy be, és a migráció folyamatát, a két-irányú vándorlást az emigrálást vagy immigrálást.
Mindennapi tapasztalat, hogy minden emberi populácó tagjai mozgásban vannak, közlekednek, helyüket változtatják, mozognak, egyik helyszínről a másikra, s ezáltal életterüket kitöltik, közben kisebb fontosságú határvonalakat lépnek át, pl. lakáshatár, kerület-határ, város-határ, megye-határ stb. A mindennapi életben rendszeresen használt nyomvonalakon, útvonalakon végbemenő ide-oda mozgásokat tekinthetjük a migráció elemi formáinak.
MIGRÁCIÓ és EMIGRÁCIÓ
Amikor egy közösség tagjai rendszeresen használt történelmileg kialakult és más közösségek által is elismert saját törzsi népi, nemzeti határukat lépik át, akkor kifelé-mozgásuk emigrativ jellegűvé változhat. Igazi emigránssá azonban csak akkor válnak, ha saját országukon kívüliségük tartóssá válik, sőt állandósul az őket befogadó ország polgárainak beleegyezésével. (Jogi szempontok vizsgálatát most mellőzném.) Az emigráció folyamata mindenkor CENTRIFUGÁLIS jellegű, egy adott országra vonatkoztatva.
IMMIGRÁCIÓ
Régen is jól ismert volt és ma is létrejön az előbbi folyamat természetes kiegészítője is: a bevándorlás, az immigráció, melynek során egyének, csoportok, az adott közösséghez képest kívülről jövő „idegenek” belépnek egy másik ország területére és ott megfelelő engedélyek birtokában letelepednek. Az immigráció egy adott országra vonatkozólag mindenkor CENTRIPETÁLIS jellegű folyamat.
Amikor átlépésük állandósul, akkor legális vagy illegális emigrációról illetve immigrációról beszélhetünk. Könnyű átlátni, hogy a migráció relatív:
Attól függően tűnik be- vagy kivándorlónak valaki hogy saját szülőhazája, vagy pedig a választott hazája szempontjából vizsgáljuk.
Következő fontos szintje a migrációnak az a minden nép által jól ismert ellentétpár melyet az úgynevezett őslakók és honfoglalók ellentétének nevezünk, amelyek döntő fontosságú történelmi kategóriák.
ŐSLAKÓKNAK minősülnek, mindazok a törzsek, népek, nemzetek, akik mindenki mást időben megelőzve egy adott földrajzilag körülhatárolható területen élnek- halnak évszázadok vagy netán évezredek óta és rendszerint közös, „saját” nyelven beszélnek, illetve közös kultúrával rendelkeznek. Még a legmodernebb földrajzi kutatások is azt bizonyítják, hogy egy-egy ország földrajzi adottságai rendkívül nagy hatással vannak az adott területen élő nép történelmére, művészetére és általában kultúrájára, végső fokon önmagáról alkotott képére.
HONFOGLALÓKnak minősülnek az előbbiek státusához képest az olyan relatíve „kívülről jövő-külső” népek, akik más kultúra, más nyelv birtokában, letelepedési szándékkal, szelíd vagy erőszakos módszerekkel, beszivárognak, vagy benyomulnak az őslakó-nép, vagy törzs tradicionálisan évszázadok óta használt területére. S azt meghódítják és leigázzák, majd a továbbiakban elnyomják, többnyire gazdasági- jogi-kulturális és nyelvi értelemben egyaránt.
AZ EMBER HATÁRAI
Az őslakók/honfoglalók kategóriái is relatívek, akárcsak az emigráns/immigráns kategóriák. Történelme során minden nép váltakozva volt őslakó is meg honfoglaló is, többnyire nem is egyszer.
Mindebből két nagy kérdés adódik:
- Hol húzódnak valójában az ember határai?
- Miért határol el területeket az ember, s miért zárja el azt mások elől?
Ezek olyan kérdések, melyekre nem lehet helyes választ adni az emberi lélek komplex lélektani megismerése, megközelítése nélkül. Éppen ezért előre borítékolható, hogy a migráció problémája, lévén nemcsak politikai, hanem lélektani -kulturális és vallási kérdés is kizárólag politikai eszközökkel nem oldható meg, hiába erőltetik ezt még ma is számos országban. Természetesen ugyanez vonatkozik a migrációkat kiváltó okokra is.
Mi szükség van tehát az elhatárolásra nem politikai hanem lélektani szempontból ?
Nem lehetne esetleg mint „korszerűtlent” egyszerűen félre tenni és elfelejteni ? Egy kínai közmondás szerint: „a korlátlan lehetőség nem földi ember fiának való”. Ez a mondás mély lélektani igazságot fejez ki. Az emberiség története során a népek törzsek-családok és egyének mindenkor elhatárolták magukat környezetüktől. Különösen fontosak voltak számukra a honfoglalásokat követő sorsdöntő-nagy közös elhatárolások.
A lélektan szerint az ember számára lelki szükséglet az elhatárolás,
ahogyan saját testhatárainak tudatosítása fontos, hasonlóképpen fontos a külső határok meghúzása is: eddig terjed az ami a miénk, illetve itt és itt kezdődik az ami nem a miénk, hanem másoké. Az enyém-tiéd nemcsak etikai, hanem lélektani kategóriák is.
Ugyanilyen fontos a lélektani és vallástörténeti kutatások szerint az is, hogy a birtokba vett területnek NEVE legyen, CENTRUMA ki legyen jelölve és rituálisan szentesítve legyen.
Mindezek hiányában az ember külső és belső világának nem lenne KÖZEPE, a közösség életének pedig nem volna medre vagyis parttalan lenne. Nem véletlen hogy ezek az említett, elhatárolási és birtokba vételi rituálék valamilyen formában minden nép körében föllelhetők. Elég, ha most csupán Róma alapításának mítoszára gondolunk.
Egyébként a mindennapi életben is megjelennek a fentiekhez hasonló rítusok, hiszen amikor valaki szert tesz egy lakásra, vagy házra, rendbehozza, berendezi azután „lakásszentelőre” hívja rokonait és barátait.
Ha tehát sikerült OTTHONT teremtenünk, vagyis szűkebb értelemben vett határainkat megvonnunk akkor a következő lépésben „kivetíthetjük magunkat” mindenestül ebbe a közvetlen környezetbe és testi lelki és szellemi sajátosságainknak megfelelően magunkévá formálhatjuk azt.
Hasonlóképpen cselekedtek minden időben a nagyobb közösségek is: a honfoglalás és a berendezkedés eredményeképpen alakulhatott ki fokozatosan a HAZA, minden nép számára a saját hazájának fogalma, nyilvánvalóan nem mint prekoncepció, mások bosszantására, hanem abból a célból hogy az egyes közösségek önmagukat megerősítsék általa, s így a forgandó külső valóság átfogó-hordozó gazdasági-kulturális és szellemi valósággá változott a számukra.
Aztán minden hazával bíró nemzetnek elvárásai alakultak ki: elvárta hogy határait tiszteletben tartsák, ne sértsék meg, igyekezett kontrollálni is ezt, miközben saját kollektív és individuális tudatszintjétől függően azonosult azzal amiben és akikkel együtt élt.
Ez a határozott azonosulás-identifikálódás lélektani szempontból igen fontos ma is mindenki számára, akár bevallja ezt magának akár sem, mert senki számára nem mindegy hogy tartozik-e valakikhez vagy sem. A sokat emlegetett IDENTITÁS egyik legfőbb bázisáról van itt szó.
A határok meghúzása az egyén és a közösség lelki-kulturális fejlődésének nélkülözhetetlen előfeltétele, arra szolgál hogy megalapozza a közös identitást. Azt az igazságot segíti érvényesülni, mely szerint senki sem önmagától ered, nemcsak önmagához tartozik hanem családjához, saját kultúrájához, országához és annak lakóihoz, a többi emberhez is.
Ahhoz hogy egy nép jól érezze magát a bőrében, szüksége van egy hazára, amelyben mindenkinek helye van.
KOLLEKTÍV VONATKOZTATÁSI RENDSZEREK
A honfoglalások, országalapítások után hosszú és bonyolult fejlődés-folyamatok eredményeképp alakultak ki azok a kollektív vonatkoztatási rendszerek, melyek lágyabban vagy keményebben definiálják, megszabják és kontrollálják, direkt-írott és indirekt-íratlan formában azokat az alapvető IDENTITÁSOKAT és SZIMBÓLUMOKAT, melyek központi jelentőségűek, s az adott közösség, nemzeti tradíciójának nélkülözhetetlen alkotó elemei.
Határaink azért is igen fontosak, mert segítenek annak tudatosításában is hogy mi történik velünk ha természetes, kulturális illetőleg civilizációs határainkat átlépjük.
Illetve milyen és mekkora előkészületre van ehhez szükségünk, mekkora “szökési sebességre” ahhoz, hogy időszakos vagy végleges határátlépéseink eredményesek lehessenek és ne ártsanak senkinek.
Határ átlépésekre pedig éppúgy szükségünk van miként a határok meghúzására, hiszen határaikat átlépve közlekednek egymással az emberi közösségek s haladják meg önmagukat, s korlátaikat.
Ezekre a határokon keresztül végbemenő kölcsönhatásra minden népnek saját gazdasági-kulturális és szellemi fejlődése érdekében okvetlenül szüksége van. Mert nélkülük “kapcsolattalanná” válik degenerálódik és elsorvad, számos civilizáció jutott erre a sorsra a történelmi tapasztalatok szerint.
Lélektani kifejezéssel élve: ahhoz hogy egy nemzet a stabilitását is megőrizze és tovább is fejlődjék szüksége van az EXTRAVERZIÓKra, kifelé fordulásokra, arra hogy megnyissa határait és önmagába beengedje a külvilág hatásait, és szüksége van rendszeres befelé fordulásokra, INTROVERZIÓKRA is, arra hogy önmagára irányuljon, feldolgozza történelmi tapasztalatait és rendezze sorait.
A. J. Toynbee korunk nagy angol történésze szerint például a távol-keleti népek eredendően inkább introvertáltak, mert saját kultúrájuk felé fordulva „befelé” éltek, főként az elmúlt évszázadokban és nem keresték olyan nagy mértékben a határaikon túli külső kapcsolatokat mint a nyugati kultúrák tagjai. Tény és való, hogy ők nem is akarták meghódítani sem Európát, sem Amerikát.
Viszont a hajózó-felfedező-kereskedő és hittérítő Nyugatot, főként Euro-Amerikát értve ezen, inkább kifelé-forduló hódító civilizációnak tartotta, amely kezdettől fogva magában hordozta a Föld egészére vonatkozó globalitásra-globalizációra való törekvést, ezért intézett különösképpen a modem korban gazdasági-kulturális-vallási kihívást a Föld valamennyi rajta kívüli más civilizációjához!
Le kell szögeznünk hogy önmagában véve egyik említett attitűd sem jobb vagy magasabbrendű a másiknál, többek között azért sem mert a túléléshez mindkettőre szükség van. Ha egyoldalúvá válik, mindkettőnek megjelennek a maga óriási hátrányai. Napjainkban a keleti civilizációk saját bőrükön tapasztalhatják korábbi szélsőséges befeléfordulásuk-elszigeteltségük elnyomatásuk gazdasági, tudományos hátrányait. Európa és Amerika pedig szintén a saját bőrén tapasztalhatta szélsőséges kifeléforduló-hódító attitűdjének súlyos következményeit.
A MIGRÁCIÓK DINAMIKÁJA
A populáció-határok átlépéséhez plussz erőre, „szökési sebességre” is szükség van. Mert minden közösség igen sokféleképpen gyakorol vonzó hatást polgáraira s köti őket magához. Az odatartozás nyelvi-kulturális-gazdasági tényezőire egyaránt gondolok itt, mely erőket a kivándorlóknak le kell magukban győzniük. Általában egy generáció élete nem is elég ehhez…
A leszakadást motiváló erők lehetnek negativak-taszítóak is. Főként akkor negatív és fatális ez a kifelé sodródás, ha a „kitántorgást” természeti csapás, háború, katonai megszállás vagy súlyos gazdasági válság, illetve kultúrális-szellemi perspektívátlanság, vagy politikai üldöztetés idézi elő. Az ilyen fajta migrálás hajtóereje nem a szabadság hanem a kényszerűség.
Másfelől a migrációs tendenciák lehetnek bizonyos mértékig pozitívak is, a gyengeség mellett fakadhatnak erőből is. A saját ország, vagy más országok virágzása: gazdasági, kulturális, szellemi fejlődése, felemelkedése is jelentős hatást gyakorolhat, jelentős kisugárzó illetve vonzóerőt jelenthet. Gondoljunk a múlt század kivándorlóira akik számára Amerika az ígéret földjének tűnt, sokak számára annak is bizonyult. Vagy az ókori görög kolóniákra amelyek behálózták az egész Mediterráneumot, s elvitték mindenhová a görög kultúrát.
A MIGRÁCIÓK SEBESSÉGE
Korunkra jellemzőek a gyors, szökőárszerűen fellépő migrációk, melyeket demográfiai tényezők, háborúk és etnikai-kulturális konfliktusok összefonódásai okoznak. A történelem során ezek korábban sokkal ritkábban fordultak elő, illetve a maiaktól eltérően nem voltak globális jelenségek, bár többnyire szintén nagy átalakulásokat eredményeztek, pl: népvándorlásokat.
A korábbi relatíve nyugodtabb illetve korlátozottabb háborúkat vívó történelmi periódusokban kialakult identitások, manapság sokkal könnyebben kaotizálódhatnak, mint a korunkat megelőző történelmi korszakokban. Ebben bizonyára nagy szerepe van az euro-amerikai civilizáció demográfiai problémái mellett saját tradíciónk elhanyagolásának, a gyökértelenné válásnak, illetve az ún. „JAVAK” fanatikus hajszolásának, ami egyre inkább árt nekünk.
Csak egy példát említve: jelen körülmények között bizonytalanná válhat és pillanatról pillanatra változhat, ki az „ellenség” és ki a „barát”, ki áll hozzánk közelebb és ki távolabb. Reguláris katonai alakulatok állami felhatalmazással a legvadabb bűncselekményekkel azonos intervenciókat hajthatnak végre, másfelől pedig súlyos terror-cselekmények jogos ” önvédelemnek” „hősiesnek” minősülhetnek.
Olyan különböző gazdasági és kulturális fejlettségű és identitású népek kerülhetnek így szembe egymással – akik azon kívül hogy pillanatnyilag két egymással ellentétes oldalon állnak „ellenségekként” – semmit sem vagy csak igen keveset tudnak egymásról. Mindez tág teret biztosíthat a demagógiának, popularizmusnak, manipulációnak és terrornak is.
A XX. illetve a XXI. század emberén súlyos identitászavarok tünetei mutatkoznak, vészesen ingadozik az identitása. Éppen a teljes káosz elkerülése végett van szükség a migrációk okainak és következményeinek mélyreható lélektani és kulturális elemzésére, valamint a túlságosan gyors és éppen ezért egyre nehezebben kontrollálható migrációk okainak azonosítására, negativ hatásaik kivédésére, mérséklésére.
A mérsékelt migrációk, amelyek természetesek, mindenkor léteztek. Jótékony hatásukkal pozitív kihívásokként elősegíthetnék ma is, mind a kivándorlókat kibocsájtó anyaországok, mind pedig az őket bevándorlóként fogadó cél-országok fejlődését.
Ki és be vándorlók összekötő kapocsként, hídként funkcionálnak különböző államok és civilizációk között.
Ezekre is számos példa volt és van például a délkelet-ázsiai kínai kolóniák melyek ezer szállal kötődnek Kínához, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt gazdagítva azt.
ÚJ ÉS RÉGI SZEREPEK ÉS IDENTITÁSOK
A migráció olyan jelenség, amely nem megállítható, de moderálható. Ehhez azonban közelebbi, egyénekre lebontott hatását is feltétlenül tanulmányozni kell.
Amikor egy kivándorló, szinte egyik óráról a másikra át-repül saját „fejlődő” országából egy sokkal fejlettebb célországba, akkor körülményeitől függően többé vagy kevésbé a FRUSZTRÁLTSÁG sőt rosszabb esetben a KULTÚRSOKK állapotába kerülhet, a várvavárt Kánaán helyett.
Állapotát a régi, jól ismert, barátságos, szeretett, vagy legalábbis megszokott környezettől való drasztikus elszakítottság és az új, ismeretlen, idegen sokszor ellenséges környezetbe vetettség kegyetlen de tartós és felfokozott állapota jellemzi.
Vegyük számba a várható reakciókat, melyek tudatszint, kulturáltság és anyagi helyzet függőek, továbbá az ún. probléma elemző-megoldáskereső, vagyis „feldolgozó” képességtől is függnek:
- “békések”, beilleszkedésre törekvőek, ha a szokatlan-kellemetlen helyzetet nem fenyegetésként, személye ellen irányuló méltatlan támadásként azonosítja, hanem az általuk keresett lehetőségeket próbálja meglátni benne és kísérletet tesz arra hogy realizálja azt amiért jött. Ebben az esetben a gond nem túlságosan nagy.
Sajnos erre csak azoknak a szerencséseknek van esélyük akik tájékozottan, iskolázottan és kultúráltan, “jól eleresztve” keltek útra.
- Akik többé-kevésbé sanyarú helyzetüket, tipusuktól és temperamentumuktól függően, úgy élik meg mintha csöbörből-vödörbe kerültek volna, támadva érzik magukat egy vadidegen kultúra által, melyet nem bántottak, nem értenek, illetve félreértenek. Hamar áldozatnak minősítik magukat, s reakcióik is ezeknek megfelelően alakulnak. Milyenek lesznek? Negatívak. Személyiségük könnyen és gyorsan konfrontatívba fordul át, kezdeményező képességük konfliktus-képzővé válhat holott esetleg jót akarnak.
Miért reagálnak sokan, szinte törvényszerűen „allergikusan” arra a migrációra, melyre korábban esetleg sok éven át vágyakozva készültek, pénzt gyűjtöttek, nyelvet tanultak? – kérdezhetnénk naivan.
Azért mert nem mérték fel és valószínűleg esélyük sem volt arra hogy helyesen felmérjék azt hogy mit vesztenek illetve mit nyerhetnek akkor amikor arra vállalkoznak hogy átlépjék évszázadok vagy ezredek óta megszokott határaikat.
Ebből kell kiindulnia az elemzésnek, ha nemcsak laboratóriumi kísérletre vállalkozik hanem legalább vázlatosan be kívánja mutatni a migrációt mint „véres” lélektani helyzetet.
A migráns családja is mint mindenki másé a történelmi múltba ágyazódik. Minden ember beleszületik valamilyen családba, társadalmi helyzetbe amelyben szülei, rokonai, országának polgárai élnek, s a növekvő gyerekeknek lélektani-társadalmi szempontból nézve mindenütt az a feladata hogy illeszkedjenek be, előbb a családjukba, majd pedig saját társadalmukba. Ehhez persze mindenkinek segítségre van szüksége melyet saját hazájában a szüleitől, elfogadás, szeretetet, és anyagi támogatás formájában hagyományosan megkap. Felnőttként pedig attól a néptől – társadalomtól kap meg amelyben felnőtt.
De ki gondol a migránsra?
Számára az a nagy kérdés hogy merőben új körülmények közé kerülve kicsöppenve a mindenkinek kijáró kölcsönös segítségek köréből, elvesztve kapcsolati tőkéjét, milyen segítséget kaphat, ki nyújt neki segédkezet, ki biztosít számára olyan „szupportív hálót” amelyre feltétlenül szüksége van.
Támogatás híján ugyanis nagy a valószínűsége annak hogy a bevándorló a papírforma szerinti „hátrányos helyzetbe” kerül és abban is marad.
Gyakran megfeledkezünk arról hogy, kívülről nézve mindenkor egy meghatározott közösségre: szüleinkre, testvéreinkre, barátainkra, osztálytársainkra, kollégáinkra sőt polgártársainkra nézve vonatkoztatva vagyunk valamilyenek, vagyis szocializálódunk, válunk a társadalom részévé és viszont válik a társadalom is a mi részünkké.
Ennek a „valamilyenségnek” két összetevője van, egyik az akinek, amilyennek látszani képesek vagyunk, amilyen szerepet betölteni engednek nekünk, a másik összetevő: akinek, amilyennek „néznek” minősítenek, tartanak bennünket, megalapozottan vagy alaptalanul…. Itt az etnikai előitéletekkel kerül szembe a gyanútlan bevándorló.
KOMPLEX LÉLEKTANI KÖZELÍTÉS
A SZEREPSZEMÉLYISÉG ALAKULÁSA EMIGRÁCIÓBAN
A komplex lélektan alapítója C.G.Jung (1875-1961) szerint az a lelki-felület amilyennek mutatkozni képesek vagyunk, „pszichénk külső arca” más szóval a mi szerep-személyiségünk, amely ténylegesen meglévő képességeinken alapszik: alkatunkon, külsőnkön, mimikánkon, gesztusainkon, a szavunk járásán, képzettségünkön, az általunk beszélt nyelven.
A szerepszemélyiség tehát minden ember fontos, nélkülözhetetlen eszköze, a másokkal való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás területén.
Szoros összefüggésben van azzal a környezettel, amelyben kialakult, illetve kialakítottuk, amelyben működik, s amelytől eredményességünk nem kis mértékben függ.
A migráns gyanútlanul és óvatlanul lép be a szülőhazájában kialakult szerepszemélyiség birtokában egy másik országban, a cél-országban folyó pozícióharcba, mely számára ismeretlen, nem hazai módszerekkel és eszközökkel folyik. És csodálkozik hogy nem ér el eredményt…
Esetleg még azt sem tudja hogy hazai pályán is mindannyian szerep-helyzetben vagyunk, nemzetenként különböző szerephelyzetben, az emigráns meg különösképpen: „elő kell adnia magát” valahogyan, nem mindegy hogy hogyan, árgus szemek figyelik és minősítik viselkedését. “A pokol a többiek” – írta J.P. Sartre. Semmi kétség eleinte engednie kell mégpedig sokat a nagy szerepalkudozásban, amely minél fejlettebb országban folyik annál cselesebb és annál kiismerhetetlenebb „külföldiek” számára.
Ehhez járul hogy a modem nagyvárosi emberre, a megapolisz lakójára, manapság amúgyis óriási súlyok nehezednek, tulajdonképpen mindazok súlya akikkel egy-ugyanazon közegben él, akikkel rendszeresen találkozik, egy metrón utazik, akik ismeretlenül is hozzánk tartoznak.
Ezt a belülről sokak által és sokszor átélt különleges bár mindennapos helyzetet egyenlőre még csak nagyon kevesen képesek tudatosítani önmagukban a kellő mértékben. Emiatt is óvatlanok az emberek, még saját jól ismert hazájukban is – nemhogy külföldön – és emiatt kerülnek könnyen viktim (áldozati) helyzetbe.
Az emberi kapcsolatok alacsony színvonala miatt könnyen megtörténhet hogy valaki összenő a saját szerepével ha: orvos, pedagógus, vagy rendőr, mások pedig egyáltalán nem alakítanak ki határozott körvonalú szerepszemélyiséget, illetőleg csupán a korábbi élethelyzetekből magukkal hozott, korszerűtlen nem bevált kliséiket, szokásaikat ismétlik.
Ettől aztán még bizonytalanabbá válnak az emberi kapcsolatok, hiszen a közös nagy társasjátékban résztvevők sokszor teljesen eltérő hátsó-gondolatokkal vesznek részt, egymás ellendrukkereivé válva, ami végső fokon súlyos egyéni és nemzeti önazonosítás-zavarokhoz vezethet. Például: „őseink a gallok”, tanulják a francia kisiskolában a bevándorolt kis afrikai gyermekek. Mindezek a bevándorlókat fokozott mértékben fenyegetik.
A komplex lélektan szerint a ki és bevándorlók lelki problémáit ezért első lépésben a szerepszemélyiség szintjén kell vizsgálni. A probléma a fentiek tükrében a következő:
A fogadó ország kultúrájától, nyelvétől, gazdasági körülményeitől jelentősen eltérő, sőt ráadásul gyakran nem is városból hanem faluról érkező menekült-bevándorló az előtt a nehéz, de lélektanilag jól értelmezhető feladat előtt áll hogy át kellene építenie egész szerepszemélyiségét, méghozzá lehetőleg minél gyorsabban.
Meg kellene változtatnia máról-holnapra, a nyelvét, szokásait, foglalkozását stb. és mindezt egy idegen környezet elvárásainak megfelelően. Mai tudásunk szerint ez a feladat oly nehéz, hogy csak lassan és fokozatosan fejlődve van esélye valakinek arra hogy ezt megvalósítsa. Emiatt érezhetik a migránsok szinte reménytelennek a helyzetüket „elveszettnek” önmagukat s okkal gondolhatják hogy kiszaladt lábuk alól a talaj.
AZ ÁRNYÉK-PROBLÉMA ALAKULÁSA EMIGRÁCIÓBAN
Problémahelyzetükhöz tartozik egy másik nehézség is: az ARNYÉK-probléma, amellyel még nehezebb szembesülni. Mindenkinek van nemcsak szerepszemélyisége, hanem ahhoz tartozó árnyéka is, tehát nemcsak szerephelyzetben vagyunk mindannyian, de árnyék-helyzetben is. Mi is vetítünk árnyékot másokra és mások is ránk. Örök kérdés, hogyan lehet, hogyan szabad ezt a helyzetet emberségesen értelmeznünk illetve etikusan kezelnünk. Mit lehet kezdeni vele?
Vajon az emberek gonoszságából fakad-e az ember árnyék helyzete, abból hogy eleve bűnösök vagyunk, vagy merő félreértés az egész, amit meg lehet beszélni egymás között és el lehet oszlatni? Bizonyos, hogy az árnyékvetés, az irigység, ellenségeskedés, gyűlölet valamilyen használható, etikus csillapítása-kezelése minden vallás és társadalom fennmaradása szempontjából a legnagyobb kihívások közé sorolható kulcsfontosságú kérdés.
Tisztában kell lennünk eközben azzal, hogy minden szerep-betöltés, a legnagyobb jószándék mellett is bizonyos mértékű árnyékvetéssel együtt jár, ez elkerülhetetlen. Amikor kiemelünk valamilyen tulajdonságot önmagunkban, akkor mindig háttérbe is kell szorítunk valami mást. S ha olyan személlyel találkozunk aki más értékeket, más tulajdonságokat emel ki önmagában és más tulajdonságokat szorít háttérbe mint mi, akkor elvárásai is mások lesznek velünk szemben, mint a mi elvárásaink ővele szemben, s ekkor bizony szembekerülünk az illető személyében a saját árnyékunkkal.
E kérdéskör rendkívüli fontosságát indirekt bizonyítékok is alátámasztják.
A modern ember felfokozott érdeklődése a kriminális cselekmények, fekete sztorik, általában a horror iránt és a bűnelkövetők személyének kiszínezése és heroizálása, valamint az ezekkel kapcsolatos végnélküli gyilkos játékok, egyértelműen arról tanúskodnak, hogy saját árnyék-problémáink nagyrészt megoldatlanok, nincsenek feldolgozva, nem hogy nemzetközi, de nemzeten belüli, családi szinteken sem.
Az viszont nem megoldás, hogy minduntalan csak mások árnyékáról beszélünk, a magunkéról pedig soha. Miközben magunk is szenvedünk ettől a helyzettől, ettől a krónikus elfojtástól.
Saját árnyékvetésünk és a következő generációk árnyékvetése is mérsékelhető volna, ha ki-ki hozzálátna és bevallaná legalább önmagának és alkalom adtán másoknak is, azt ami a lelkét leginkább nyomja, amit elszenvedett, amit korábban tett vagy amit nem tett bár tennie kellett volna. Ha ez megtörténne akkor, de csakis akkor következhetne be a társadalmi megkönnyebbülés, a jóhiszeműség újra megjelenése. S a felszínre hozott és feldolgozott saját árnyékokra immár fátyolt lehetne borítani.
Mondanom sem kell hogy mindezek nemzetközi szinten is váratnak magukra. Ámde érdemes volna megpróbálni mert ettől jelentős mértékben javulhatna az egyének, családok, társadalmak, végső fokon az egész emberiségnek a közérzete, és egymáshoz való viszonya, s tetteinek is nagyobb morális fedezete lenne.
Ha viszont nem történik ezen a téren semmi lényeges, akkor a hibás cselekedetek, gonosztettek továbbra is levegőben lebegve törvényszerűen mérgezni fogják minden lélegzetvételünket.
Be kell látnunk hogy a migránsok problémáinak elemzése tükrében sokkal jobban észlelhetjük a saját aktuális problémáinkat is. Ezért köszönettel tartozunk nekik.
Egyaránt lélektani és vallási tanulság, hogy a posztmodem társadalmak morális válságát egyének és népek együttesen alapozzák meg s éppen ezért nemcsak vallási hanem lélektani-pedagógiai probléma is, hogy most a legközelebbi jelenben, mi fog illetve mi nem fog történni. Addig pedig szegény migráns könnyen válhat bűnbakká. Hiszen addig szerencsétlenkedik, mígnem a segítő társadalom le nem sújt rá, mert ugyanazt várja el tőle is „délitől, keletitől”, amit az „északitól és nyugatitól”, és ami egyszerűen lehetetlen.
A nagyarányú migrációkra sehol sincsenek kellőképpen felkészülve sem a kibocsájtók sem a potenciális célországok. A legtöbben nem ismerik a kapcsolat teremtés lélektani útvesztőit, a szerepszemélyiség törékennyé válását és a kölcsönös árnyék-képződés felerősödését idegen közegben, holott a „fejlett” fogadó-országoknak módjukban állna a vonatkozó törvényszerűségeket ismerni-tudatosítani és alkalmazni, saját polgáraikat előre, a később érkezőket legalább utólag felkészítve arra ami rájuk vár, nem pedig elvárni tőlük a lehetetlent.
Minden évben várható ugyanis időszakos migránsok vagyis turisták százezreinek, millióinak ki és be hullámzása, valamint általában a migrációk sebességének és tömegének állandó növekedése. Gondolnunk kellene az ezzel járó gazdasági kulturális és tudományos haszon, s egyéb előnyök mellett a várható hátrányokra is, mint például etikai értékek erodálódása, prostitúció, az élet kommercializálódása stb. Ezek nem tudatos problémakezelés esetén biztosan bekövetkeznek, holott megelőzhetők lennének.
A nagyarányú migrációk következtében kölcsönös frusztrációk alakulhatnak ki egyének és családok, országok és civilizációk között, amelyek összegződnek s ha nem készülünk fel rájuk senki sem tudja majd kezelni. Az emigráns/immigráns, mindenkor akarva-akaratlan magával hozza szerepeit, melyeket egy másik társadalomban kísérletezett ki, ott próbálta ki és ott beváltak. Ugyanezek szerepek felmondják a szolgálatot és inadekvát, elégtelen alkalmazkodási formáknak bizonyulnak más merőben eltérő új közegben. Még akkor is komoly zavarok állhatnak elő ha az emigráns az új civilizációban élő más migránsokhoz csatlakozva egyfajta életképes kisebbségi-szubkultúra tagjává válást választ-kockáztat. Ekkor két erős identitás problémáival kell viaskodnia.
További problémát vet fel ha a szülőhazából az új tásadalomba történő oda és visszalépések váltakoznak. Például valaki otthon él, de külföldön dolgozik vagy megfordítva, vagy ha hosszú külföldi tartózkodás után haza települ. Ebben az esetben a migráns váltakozva éli meg a régi szerepek konfliktusos elégtelen működését új környezetben illetve az új szerepek által kiváltott konfliktusokat a régi környezetben. Annyi bizonyos, hogy az emberi alkalmazkodási formák egyik pillanatról a másikra nem változtathatók, miközben a helyszínek viszont sokkal gyorsabban válthatják egymást.
Ezért fordulhat elő gyakorta az is hogy a hazatelepült emigráns a várva várt honi keblekre ölelés helyett, a tartós diszharmónia állapotába kerül, a csalódottan marad vagy újra távozik.
A PÁRKAPCSOLATOK ALAKULÁSA EMIGRÁCIÓBAN
Az emigrációval kapcsolatos fontos kérdés, a beilleszkedés mellett illetve azzal szoros összefüggésben, a párkapcsolatok alakulása, különös tekintettel az úgynevezett multikultúrális párképződésre.
Jung kutatásai alapján minden ember magában hordja az őt kiegészítő másik nem előképét. Egyszerűen fogalmazva: minden Ádám nem-tudatos formában magában hordja Éva képét illetve megfordítva minden Éva, Ádám képét. A számbajöhető férfiak illetve nők mint lehetséges partenerek, élettársak illetve házastársak adnak azután konkrét alakot ezeknek a bennünk élő előképeknek. Minél inkább hasonlít valaki valóságos személy a bennünk élő képre, annál jobban „tetszik”nekünk.
Nézzük most dióhéjban hogyan alakulnak a párkapcsolatok emigrációban:
- Olyan emigránsok esetében, akik már házasok, azok számára a régi párkapcsolat fenntartása vagy felbontása illetve a kapcsolat elfogadtatása az új társadalmi környezetben képezhet problémát, valamint velük együtt kivándorolt gyermekeik hagyományhű vagy modern neveltetése.
- Viszont azon fiatal emigránsok számára akik fiatal felnőttként, de még nem házasként vándoroltak be illetve emigrációban születtek, azok számára egy másik dilemma adódik, mégpedig az hogy saját régi hazájukból származó, vagy új hazájuk népéből származó párt válasszanak-e ?
Az új hazába történő beilleszkedést illetve a későbbi asszimilációt nagyon megkönnyítheti egy sikeres „beházasodás-férjhezmenés” ez tagadhatatlan. A szeretett egyik vagy másik fél „idegensége” azonban hosszú távon komoly lelki problémává nőhet, ha nem tudják valamiképpen,,megemészteni”. Ugyanez vonatkozik a vegyes házasságokból születő gyermekekre is. Ebben az esetben a többkultúrájú pár mindkét tagjának egymás iránt tanúsítandó kölcsönös megértése nagyobb szakítópróbának van kitéve, cserébe viszont növekszik az új népbe történő befogadás, és az asszimilálódás esélye.
- Ha viszont valaki emigráns létére saját hazájabelit választ párnak, akkor egymás lelki megértésének (régi nyelv-kultúra, stb) esélyét ugyan megnöveli, a közös hagyomány segítségével. De könnyen megeshet, hogy ezzel fokozza izoláltságát. Ilyenkor gyakran csak szelektív közeledés alakul ki, amely bizonyos területeken működőképes, más területeken nem. Ebben a helyzetben kisebb az emigráns-pár asszimilálódásának az esélye, mert a szituáció inkább egy kisebbségi emigrációs helyzetnek kedvez, más „hasonszőrűekkel” való sokszor klánszerű együtt élésnek például.
A párválasztással kapcsolatos fontos döntések nagymértékben attól függnek hogy egy adott személy milyen és mennyire hagyományos anya és apa – képet hordoz magában, s hogy ezekből kiindulva önmagát mennyire tekinti zártnak, mennyire akar megnyílni külső hatásoknak illetve milyen mértékben akar elzárkózni azok elől. Itt jelezni szeretném hogy emigrációban gyakran tapasztalható a hazulról hozott hagyományok erejének növekedése.
AZ IDENTITÁS: HAMIS ÉS VALÓDI ÉN ALAKULÁSA EMIGRÁCIÓBAN
Az ember lelki fejlődése, individuációja kezdetén a szűkebb körű identitásból indul ki, s csak később juthat el a kevésbé önző tágabb körű identitás-formákhoz.
A migráció az önnön lelkét kereső, fejlődni akaró ember önfejlődésének egyik fontos eszköze lehet.
Az erre való aktivitás két törekvésből áll össze egésszé: egyfelől törekvés egy fix-pont, egy határozott centrum megtalálására, másfelől törekvés az új dimenziók felfedezésére.Gondoljunk a folytonos vándorlásban élő nomád népekre, illetve az állandóságban élő letelepült földművesekre. Ők együtt testesítik meg a két egymást kiegészítő alternatívát, amely erőt vesz koronként minden emberen. Ezért hol mehetnékje, hol pedig maradhatnékja támad, egyszer a statikus-stabil, máskor pedig a dinamikus de labilis verziót kívánja realizálni.
Aki állandóan egy fix ponthoz van kötve az elvesztette a szabadságát, aki pedig állandóan vándorolni kényszerül az nem gyakorolja, ezért elveszíti a kötődés képességét afféle Bolygó Hollandivá változik. Identitásunk erre a két ellentétes princípiumra épül a nyugvásra és a mozgásra illetve a kettő integrációjára.
AZ IDENTITÁS MINT A TARTALMAZÓ ÉS TARTALMAZOTT PROBLÉMÁJA
Minden egyes ember identitása az anya-gyermek viszonyból indul ki hiszen az anya az a személy aki kezdetben tartalmazza a gyermeket, aki mint tartalmazott definiálódik az anya-gyermek helyzetben. Védőburokkal körülvéve és mindennel ellátva jólétben él az anyja hasában.
Ez az állapot mint ahogyan minden más jóléti állapot is infantilizál, nem más mint a teljes köldökzsinóron függőség maga. Fennállása egészséges, normális és szükséges egy meghatározott ideig de azon túl már nem az, hanem betegség, szerencsétlenség. Az utódnak előbb-utóbb ki kell vándorolnia az anyából, mondhatnánk emigrálnia kell különben sohasem születik meg.
Születése után is leválások és határátlépések várnak a fokozatosan növekvő gyermekre, amelyek éppúgy hozzájárulnak illetve aktívan elősegítik lelki-testi fejlődését mint kezdetben a szülés-születés. Ha ennek során sikerül fokozatosan önállóvá válnia, akkor nyert ügye van, előrehalad az individuációban, melynek célja a tulajdonképpeni igazi emberré válás. Olyan emberré válás, aki képes meghaladni saját határait, túllátva saját orrán, de egyúttal szilárd kapcsolatok létesítésére és fenntartására is képes egyre magasabb szinteken.
Most gondoljunk a totalitárius rendszerekre, amelyek át nem léphető határokat létesítettek állampolgáraik „érdekében”, szögesdróttal, aknazárakkal, őrökkel falakkal vágták el őket attól a külföldtől-külvilágtól, amelyre pedig égetően szükségük lett volna. Abból a célból tették ezt hogy kifejlesszék bennük az alattvalói tudatot a szabadság és önrendelkezés tudata helyett. A határok őrzése és lezárása, bárhol is történjék nem más mint kiskorúságban tartás, mely meggátolja azt, hogy valaki igazi önmagává válhassék tulajdonképpeni emberré. Mert a nem-utazó, utazni nem tudó ember csupán parciális, részleges identitásra tehet szert és pontosan ez volt a totális rendszerek fő célja mindenkor.
Az autonómia, a mozgás, az önfejlődés és globális identitás, azonosak egymással. Ugyanis a migráció lehetőséget nyújthat arra hogy az ember átalakíthassa az identitását, ne csupán szűkebb, hanem tágabb hazájának minden polgárával is azonosnak érezhesse magát, ahogy Beethoven az Örömódában megfogalmazza.
Ennek a fejlődés-útnak számos fokozata lehetséges, egyéni, családi, nemzeti, európai és összemberi szintek, amelyek egytől-egyig nélkülözhetetlenek és nem létezhetnek egymás nélkül. Mindig a korábbira épül a későbbi, és közbülső fokozatokat kihagyni nem lehet. Az úgynevezett „világpolgárság” fogalma üres mindenevő lényt takarhat csupán, olyan valakit, aki a nagy „semmit” akarja „mindennek” eladni. De előbb-utóbb lelepleződik. Az igazi mozgásszabadság egy és oszthatatlan és nem lehet belőle a hozzá vezető fokozatokat kihagyni.
A külvilág bejárása-körüljárása globális, panorámaszerű szabadság-élmény, és egyúttal a Nyugati Civilizáció mindenkinek szóló legfőbb vívmánya. Olyan láng amely sohasem alszik el, és sohasem nyugszik. Ezért a lángért utazott el a Szent Földre egykor a zarándok, ezért válik élete utolsó szakaszában szannjászivá, szent vándorrá a hithű hindu, aki kötelékeit kötetlenségre cserélte. Ezért fogadták az ókori görögök az ismeretlen utasokat nagy tisztelettel és vendégszeretettel, mert nem tudhatták hogy nem az istenek maguk-e, vagy az ő küldötteik érkeztek hozzájuk.
Potenciálisan minden ember vándor, s bár a migráció jelenleg az emberiség fő-gondjainak egyike, mégis arra számíthatunk hogy hosszabb távon kincsünkké válhat már a közeli és még inkább a távoli jövőben.
