C. G. Jung alkímiai szintézise

Az alkímia alapvető jellemzője, hogy mindenütt ún. ezoterikus tradíciókhoz kapcsolódott: Kínában a taoizmushoz, Indiában a jógához, a hellenisztikus Egyiptomban a gnózishoz, az araboknál és a perzsáknál a hermetikus iskolákhoz, Európában pedig a héber és a keresztény misztikához.
Az alkímiának magyar művelői is voltak, többek között Bárótzi Sándor, Bessenyei György, valamint Pálóczi Horváth Ádám írók és még sokan mások.

El kell ismernünk, hogy az alkimistáknak volt mit olvasniuk, hiszen csak Európában százezerre becsülhető a regisztrált alkimista művek száma. Ezek között nagy számban találhatunk fércműveket és közepes kompilációkat, de csodálatos remekműveket is. Igen sokan írtak róla, és bizonyára még sokkal többen olvasták ezeket a műveket. Sem a kultúr- és vallástörténet, sem a tudománytörténet nem becsülheti le ezt a különösnek tetsző tudományt, és ma már nem is teszi ezt. Manapság már a legkiválóbb kutatók is foglalkoznak vele, tanulságokat keresve a mai kor embere és tudománya számára.

Számos kutató találta például korszerűnek és az ún. globális problémák kezelése szempontjából rendkívül ígéretesnek az alkímia holisztikus szemléletét. E szemléletmód ugyanis az egész természetre irányul, és kimondja, hogy mind a természetben, mind pedig az emberi pszichében ún. totalizációs (teljessé válási) folyamat zajlik, továbbá hogy ez a két folyamat – “amint kint, úgy bent” – szoros összefüggésben van egymással.

Nem közismert az sem például, hogy az alkímiával lélektani szempontból nem C. G. Jung foglalkozott először, hanem egy kiváló tehetségű kutató, Herbert Silberer, aki Freud tanítványa volt. Ő fedezte fel, hogy az alkimista szövegek és képek tartalmazzák többek között a teljes freudi problematikát. Ezzel fölismerte, hogy az alkímia hiteles továbbvivői kezében nem humbug, vagy csalás volt, hanem annak ma is fölfedezhető értelme van: szimbólumai a tudattalan jelentőségteljes reprezentációinak tekinthetők. A fentiekről Silberer 1914-ben, Bécsben Probleme der Mystik und ihre Symbolik címmel könyvet publikált, amelyet máig kiadnak. Miután fiatalon meghalt, munkáját Jung vitte tovább: ez volt az a kutatási irány, amely lélektani szempontból hívta fel a figyelmet az alkímia fontosságára.

Jung alkímia iránti érdeklődésének másik ébresztője Richard Wilhelm német sinológus, a frankfurti China Institut igazgatója volt, aki felkérte Jungot, hogy írjon lélektani kommentárt az Aranyvirág titka című kínai taoista-alkimista műhöz. A mű mély hatást gyakorolt Jungra. Hogy jobban elmélyedhessen a témában, beszerezte az alkímia teljes szakirodaimát, és életművének második felét jelentős részben az alkímiának szentelte. (Zárójelben jegyzem meg, hogy néhány évszázaddal korábban valami hasonló történt a nagy Newtonnal, a fizika alaptörvényeinek fölfedezőjével is, aki a második világháború utáni kutatások tanúbizonysága szerint az alkímia segítségével egészen közel jutott az ún. mikrorészecskék fölfedezéséhez).

Jung több ezer oldalt írt az alkímia (anyag) és a komplex lélektan (psziché) kapcsolatáról, és ezeket az írásait a nemzetközi szakirodalom a modern lélektan egyfajta magasiskolájának tekinti. Az alkímiával kapcsolatos legfontosabb művei:

• Aion – Untersuchungen zur Symbolgeschichte (1951),  – (Aion – Szimbólumtörténeti vizsgálódások)
• Psychologie und Alchemie (1936 – 1937), – (Pszichológia és alkímia)
• Der Geist Mercurius (1943), – ( Mercurius, a szellem)
• Die Visionen des Zosimos (1938), – (Zoszimosz látomásai)
• Mysterium conjunctionis (1955 – 1956), – (Az egyesülés misztériuma)
• Synchronizität als ein Prinzip akausaler Zusammenhänge (1952). – (A szinkronicitás, mint a nem oksági összefüggések egy lehetséges magyarázóelve.)

Ezek után áttérünk annak magyarázatára, hogy mit jelentenek a legfontosabb alkímiai állapotok, nevezetesen a nigredo, az albedo és a rubedo.

Nigredo

Az alkimisták úgy gondolták, hogy ez az ún. prima materia a maga primitív állapotában. Nigrus, nigrium, nigro – a feketénél is feketébb fekete. Ez ama sötétség, amelyet szinte vágni lehet. Ez az ún. massa confusa, amely az alkimista tevékenységének alapanyagát képezi. 

Kaotikus állapotú tömeg ez, amelyből még minden lehet. Első műveletként ebbe kell belemerülnie az alkimistának annyi időre, ameddig csak bírja az alámerültséget. Hogy itt és most aktualizáljam ezt az állapotot, amikor 45 percre bemegyünk a teljes sötétségbe, hogy »megnézzünk« egy kiállítást, ahol semmi nem látható, akkor bár közel sem azonos, de mégis hasonló helyzetbe kerülünk, mint egykor az alkimista, amikor annak idején »operálni« (tevékenykedni) kezdett. 

A sötétség félelmetes, depresszív, vagy legalábbis melankóliát keltő hatású. Ehhez a témához kapcsolódik a látható művészet világából például Dürer híres »Melankólia« című képe, amely egyébként alkimista ihletésből született. Több ismerősöm is bevallotta, hogy néhány perc elteltével kijött a sötétből, mert nem bírta tovább, elfogta a melankólia, kellemetlen érzések árasztották el, nem tudott megbirkózni a félelmeivel stb.

A sötétben való búvárkodást – mint ahogyan a vízben való búvárkodást is – gyakorolni kell, és a módszeres, fokozatos alámerülések megkönnyítésére az alkimisták bizonyos szimbólumokat fejlesztettek ki. Ezek a szimbólumok olyan, az emlékezet és a képzelet működésére alapozott »helyzetek«, amelyekben a mélybe merülés viszonylag könnyebben és természetesebben mehet végbe.

Ilyen szimbolikus alaphelyzetek:

• a. behatolás barlangokba, illetve a föld mélyében rejlő üregekbe, járatokba;
• b. mély kútba, tóba, vagy tengerbe merülés;
• c. tűzön járás, vagy izzó anyagba merülés;
• d. szétszóródás, illetve füstként történő szétoszlás a levegőben.

Mindezek főként az őselemekkel kapcsolatos nigredo gyakorlatok. Hasonlóképpen léteznek a természet más szintjeihez kapcsolódó »elsötétülések« is, például eltévedés a sűrű erdőben, földbe gyökerezés és fává változás. Amikor Dante azt írja az Isteni színjáték című művében, hogy „Az emberélet útjának felén / sűrű sötét erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém“, akkor ő is a nigredo állapotáról beszél.

Ez nem merül ki az elemekkel és a növényekkel való szembesülésben, hanem az állatok világával is kapcsolatos – gondoljunk a mérges kutyák ugatására a kiállítási út elején, az is nigredo volt. A fenyegető, ragadozó állatokkal, például farkassal, medvével, ordító oroszlánnal, vagy sárkánnyal való szembesülés, az óriási hal által való elnyelettetés, mi több, az állattá változás is mind-mind a nigredo megjelenései. De ezzel még mindig nincs vége a sorozatnak: ide tartoznak még az emberek világából az agyonszúratás, agyonverettetés, agyonlövettetés, felakasztatás és a kínoztatás legkülönfélébb formái.

Mindezt figyelembe véve könnyű belátni, hogy az alkimista ebben a fázisban a mélység és a sötétség laboratóriumában kísérletezik – negatív tapasztalatokkal, élményekkel, gondolatokkal és felismerésekkel. A lélektan megfogalmazása szerint az árnyékon – a saját árnyékán – dolgozik, melyet álmaiból, imaginációiból és meditációiból ismer. Nem szadista és nem is mazochista ő, hanem felfedező:

nem elveszni akar a mélységben és a sötétségben, hanem azt a mélypontot keresi, ahol minden átfordul önmaga ellenkezőjébe.

Itt utalnék Pilinszky János nevezetes kötetére, melynek címe a Mélypont ünnepélye. Amikor az alkimista megtalálja a mélypontot, az mindig ünnep: a sötétből a fényesbe történő átfordulás. ’’Neked adom a mélység kincseit” -, mondja az Ószövetség. Ám ehhez alá kell merülni a sötétségbe, és ez rossz, kockázatos, félelmetes.

Mindazok a negatív helyszínek, árnyékszemélyek, sötét események, amelyeknek szenvedő alanyai voltunk, paradox módon mind-mind »segítséget« nyújtanak nekünk, anyagot és erőt adnak az alámerüléshez és az elsötétüléshez.

Albedo

A nigredot, ha eléggé alapos és elmélyült volt, követheti az albedo, más szóval a kifehéredés, melyet az ezüst és a Hold szimbolizál. Fontos alapszabály, hogy a fehérség csak a feketeségből állítható elő. Nem árt, ha itt a yin-yang szimbólumban rejlő igazságra gondolunk: feketében a fehér és fehérben a fekete. Az albedo tehát a nigredo komplementere: nélküle mind az anyag, mind pedig az emberi psziché súlytalan, felületes, komolytalan és visszaesésre (újra elfeketedésre) hajlamos.

A fehérítés három lépést foglal magába:

• Az első az ablutio, vagy megmosás, amit az alkimisták az ún. szerecsenmosdatással szoktak szimbolizálni. Ne felejtsük el, hogy mindannyian kívül-belül »szerecsenek« vagyunk, és meg kell tisztulnunk. Ám ehhez előbb meg kell tapasztalnunk a saját sötétségünket, ezért kellett bemennünk és alámerülnünk a sötétbe.
• A fehéredés második lépése a baptisma, a megkeresztelés, amely mintegy beható és tartós kapcsolatba kerülés a tiszta fehérséggel.
• A harmadik lépés, amelyet az alkimisták a cauda pavonis (pávafarok) elnevezéssel illetnek, a fehérség színekre bomlását jelenti: a colorificatiot, a színesedést és az alapszíneket magában foglaló szivárványt.

Ahogyan az elfeketülés megkönnyítésére, úgy a fehéredés katalizálására is alkottak az alkimisták szimbólumokat. Első helyen ezek között az őselemek köréből történő kilépést említhetjük.

• a. Kijövetel sötét, veszélyes és mély üregekből, barlangjáratokból. Gondoljunk itt arra, hogy számunkra is milyen csodálatos élmény volt, amikor 45 perces sötétbe merülésünk végén hirtelen ismét világosba jutottunk, s világtalanokból látókká lettünk.
• b. Hasonlóan nagy élmény, amikor kihűlt testtel, már-már fulladozva merül fel az ember valamely valóságos, vagy képzeletbeli mély vízből, és mintegy a halál közeléből nyer új életet: lélegzetet vesz. Ezt a folyamatot férfiak esetében még inkább erősíti, ha »béka menyasszony«, vagy »halfarkú lány« kíséretében történik a felmerülés.
• c. Ez után következik a tűzből épségben történő kikerülés: mintegy a Dániel prófétáéhoz hasonló, sértetlen kijövetel a tüzes kemencéből. Ez a tűzpróba kiállásának felel meg.
• d. A levegő elem esetében a szétszórtság állapota összeszedettségbe megy át, melyet ha testi szinten élünk át, akkor a sámán porcikáinak helyretételéhez és egész mivoltunk hétszeres megszépüléséhez hasonlít.

Hasonlóképpen vonzóak a növényvilághoz kapcsolódó albedo élmények. Ilyen például a zsendülő erdő és mező tavasszal. De ide tartozik a szelíd, kezes, őrző állatok és a díszállatok élménye, vagy az emberek világából a jótevők, szövetségesek és barátok alakjai.
Mindez fordulat a korábbi sötét állapotokhoz képest – a dolgok jobbra fordulása, kitisztulása, színessé válása albedo helyszínek, albedo lények és albedo folyamatok révén.

Az alkimista itt már világosban, a mélységből kiemelkedve, a felszín laboratóriumában kísérletezik. Kedvező élményeit és tapasztalatait sűríti össze, a sok kis albedot egy nagy albedová, előbb patyolatfehérré, majd különböző színekké szintetizálja. Tapasztalhatóvá válik számára útjának értelme. Ám ez még nem a nagy mű, a nagy befejezés, miként azt sokan gondolják, csupán annak az előcsarnoka.

Rubedo

Ez a harmadik állapot, mely mint a neve is mutatja, bíbor színű, fénylő, illetve aranyló. Ennek az állapotnak a kialakulása természetesen az előző két operáció, a nigredo és az albedo függvénye.

A nigredo súlya és az albedo tisztasága nélkül nincs rubedo, nincs kipirosodás, sem bíbor szín, mert a középső fázis, az albedo nélkül a bíbor és az arany fénye vakítónak, túl erősnek bizonyul, egyszóval fantasztává, vagy őrültté teszi az embert.

Dante maga is határozottan elkülöníti egymástól az Elíziumi Mezőknek megfelelő albedo állapotot – mely azokhoz az örök, szép vadászmezőkhöz hasonlít, ahová például az indián is kerülni szeretne -, és a Tűz Egét, a rubedot, melyben már csak tiszta, forma nélküli fény van.

Gyakran előfordul manapság, hogy kellő gyakorlattal nem rendelkező, tapasztalatlan ember kezébe valamely más kultúrából származó értékes szent irat kerül, vagy egy gyenge egyéniség szuggesztív mesterre talál, és ettől az illető mintegy »megőrül«, s ostobaságokat kezd el csinálni. Ezekben az esetekben gyenge a lélek szeme, illetve túl erős számára a fény. Mindez a Tibeti Halottaskönyvre is emlékeztet bennünket, amelyben a haldokló ugyancsak menekül a túl erős fény elől. Ezek a jelenségek óvatosságra intenek bennünket, ami természetesen azért nem jelenti azt, hogy az arra alkalmas embernek ne kellene ebbe az irányba törekednie.

Az alkímiai hagyományok szerint egyébként a bíbor szín a citrinitáson, a sárga fényen keresztül valósul meg, ami az intuíció színe. Míg a fehér szín az egyszerű ébredés színe, addig a bíbor és az arany további ébredést jelentenek az ébredésben: a megvilágosodást.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy minden embernek vannak, illetve lehetnek pirkadat-álmai, vagy imaginációi; lehetnek belső napkeltéi, csúcsélményei, melyeket teljes joggal érez páratlanul felemelőeknek és csodálatosaknak. Dante mennyei fényrózsával jellemzi ezt az állapotot, amely szoros összefüggést mutat a királlyal, a koronázással és a koronával.

P. Teilhard de Chardin írja Mise a világ felett című írásában, hogy amikor a Góbi sivatagban misézett, és nem volt ostyája, a Napot használta szimbolikus ostyaként az áldozat bemutatásához. Ez a rubedo.

Mindannyiunk számára léteznek rubedo helyszínek. Ilyen lehet például egy gótikus templom fénylő ablakrózsája, vagy olyan nagyrabecsült és tisztelt személyek jelenléte, akiket lelki-szellemi megmentőinknek érzünk. Mindannyian kerülhetünk üdvöt hozó élmény közelébe. A tökéletesség keresése, illetve elérésének vágya az ékszerek és drágakövek kultuszában is fellelhető, hiszen a tökéletesség állapotát a Távol-Keleten például sérthetetlen gyémánttestként képzelik el. Hasonló szakrális tapasztalatokra lelhetünk a kereszténységben is, amit a pünkösdi lángnyelvek, illetve a dicsőséges feltámadás teste jelenítenek meg.

Jung legnagyobb fölfedezése az alkímiával kapcsolatban kétségkívül az volt, hogymeglátta az összefüggést az álmok sora, mint művelet-sorozat és az alkímiai műveletek között, vagyis felismerte, hogy az álmainkban magának a nagy természetnek a működése nyilatkozik meg, és ha ezt fölismerjük, akkor együttműködhetünk vele.

Az álmok tehát igen fontosak az ember belső fejlődőképessége és fokozatos kiteljesedése szempontjából. Aki azonban a teljessé válás útján kíván haladni, annak számára nem elégséges csupán az álmoknál maradni. A játékban és a művészetekben megnyilvánuló imaginációra is szüksége van abból a célból, hogy erősítse és tudatosítsa e folyamatot, amely mindenkiben zajlik, de magától csak igen lassan és tekervényesen halad előre.

Jung másik nagy leleménye, hogy az álom és az imagináció hasonlítanak azokhoz a folyamatokhoz, amelyek az emberiség legnagyobb géniuszaiban magasabb szinten végbemennek. Az álom és a belőle kiinduló alkotó képzelet tehát alkímiai helyzetben találja az embert, bármilyen tudatszinten álljon is – legyen akár analfabéta, akár nagy művész, tudós, vagy sportember.

Bizonyos, hogy Jung hatalmas kincsesbányát fedezett fel a modern lélektan számára, amikor belemélyedt az alkímiába. Végezetül visszakanyarodnék kiindulópontunkhoz, ehhez a kiállításhoz. Amikor először hallottam arról, hogy Párbeszéd a sötétben címmel megrendezésre kerül ez a kiállítás, azonnal arra gondoltam, hogy az elfeketedés, vagyis a nigredo állapotáról kellene előadást tartanom. Véleményem szerint ugyanis ez a kiállítás jelentős kísérlet arra, hogy bárki érdeklődőt megmerítsen annak a nigredonak, vagyis sötétségnek az állapotában, amelyben vak embertársaink folyamatosan élnek. Olyan kísérletnek tekintem ugyanakkor ezt a kiállítást, amelyből nemcsak az derülhet ki, hogy vak társunk ugyanolyan ember, mint mi magunk, hanem az is, hogy ő a sötétben hozzánk képest többre képes, és hogy ez az állapot az alkimisták szerint minden ember számára az egész természet megvilágosodásának ígérete és záloga.

Most pedig javaslom, hogy beszélgessünk egy kicsit, hiszen mindannyian szert tettünk a magunk nigredo-élményére, személyes megtapasztalására. Belementünk a sötétbe, s labirintust jártunk – beszéljünk arról, hogy milyen is volt.
* * *

Résztvevő: A mi csoportunk vak vezetője, Lívia arra volt kíváncsi, hogy mi, látók hogyan éljük meg a sötétséget. Azt válaszoltam neki, hogy bizonyára egészen máshogyan, mint ő, hiszen én abban a tudatban vagyok lent, hogy ki fogok onnan menni, és ha akarom, szabad szemmel is látni fogom majd a dolgokat. Most ugyan nem látok, legfeljebb csak átélhetem, kitapogathatom azt, hogy mi van körülöttem, mégis viszonylag könnyű a dolgom, mert én sötétben is kinyithatom a szememet abban a tudatban, hogy látó vagyok.

F. J. A.: Valóban, van egy olyan lélektani gyakorlat is, amely valamilyen ismeretlen tárgy sötétben történő megtapogatásából és a tapasztalat szóba foglalásából áll, amit azután a tárgy világosban való megtekintése és azonosítása, majd értékelés követ. Ne legyünk azonban önelégültek: az, hogy nekünk látó szemünk van, olyan dolog, aminek örülhetünk, ne feledjük azonban, hogy látni és nézni két különböző dolog. Föl kell ismernünk, hogy bizonyos értelemben mennyire vakok a látók, illetve mennyire látók a vakok. A sötétben az volt a benyomásunk, hogy itt ők látnak jobban, és fontos volna, hogy visszacsatolódjon a társadalomhoz, vajon milyennek látnak ők bennünket és a külvilágot. Azzal, hogy kijöttünk a sötétből, igazából még nem vagyunk túl rajta. Ez túl egyszerű és olcsó volna.

Résztvevő: Én a sötétben elveszítettem a teret és az időt.

F. J. A.: Voltak a csoportban néhányan, akiknél szintén fellépett egy ilyen dezorientált időszak, és ezt jelezték is. Érdekes, hogy amikor kifelé elveszítjük a látott világ által kínált támpontokat, akkor egyszerre nagyobb hangsúlyt kap az, hogy körülöttünk emberek vannak, akik velünk együttműködnek, tapasztalatokat cserélnek, megérintenek bennünket és közlik velünk érzéseiket. A társadalom a vakság problémáját elhárítja, és lehetőleg érintkezni sem akar vele. Hasonló a helyzet a halállal, illetve a fogyatékosság különböző megjelenéseivel is. Bizonyára vannak olyanok, akik még emlékeznek arra, hogyan nyilatkozott a közelmúltban a Magyar Olimpiai Bizottság szóvivője a mozgásfogyatékosok olimpiájáról: hamis és anakronisztikus volt az álláspontja, közfelháborodást is keltett vele.

Kérdés: Az alkimisták csak jelképes dolgokat fedeztek fel, vagy konkrétan használható dolgokat is?

F. J. A.: Az alkimisták számos értékes anyagot fedeztek fel – például a porcelánt, a puskaport, valamint a fémöntés és ötvözés speciális találmányait; azonkívül számos gyógyszert és gyógyító eljárást is. Többek között a kínai alkimisták fedezték fel azt is, hogy ha az ember bizonyos lelkiállapotokat idéz elő és tartósít önmagában, akkor ezzel szomatikus hatásokat is gyakorol saját magára, fejlesztheti magában az egészség állapotát és növelheti az életerőt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem áll még a rendelkezésünkre a témánkkal kapcsolatban minden fontos információ, sok minden nincs még lefordítva az ógörög, ókínai és szanszkrit szövegekből. Eközben napjainkban igen gyakoriak a pszichoszomatikus betegségek, és egyre valószínűbbnek látszik, hogy számos betegségnek lelki oka van, illetve olyan tényezők is szerepet játszanak a kialakulásukban, amelyeket pszichikusnak kell neveznünk.

Résztvevő: A kiállításon úgy éreztem, mintha állandóan lefelé mennék a sötétben, mintha lejtett volna a terep. Amikor pedig a zöldséges pulton keresgéltem, nemcsak káposztát találtam, hanem mindenféle síkos dolgokat. Visszarántottam a kezem, mire Attila, a vezetőnk megfogta a csuklóm és visszahelyezte oda, ahonnan elhúztam. Ezzel megszabadított attól a váratlan riadalomtól és félelemtől, amit a síkosnak tetsző, idegen tárgy érintése okozott.

F. J. A.: Figyelemre méltó, hogy a »befelé« nálad a »lefelé« benyomását keltette, és ez azután is így maradt, amikor a valóságban már nem így volt. Labirintusjárásunknak még egy tartalmára hívnám fel a figyelmet: Jung emeletek és pincék egymás alatti szériájában ismerte fel későbbi kutatási terepét, a pszichikus mélységeket. Egy kicsit mi is ilyen helyzetbe kerültünk, amikor bementünk a sötétbe; kihívást intéztünk ezzel magunkhoz. Az érzékeink korlátozottságára is segíthetett ez ráébrednünk. Engem például nagyon érdekelne, hogy István, aki bennünket vezetett, hogyan élte át azt, ami vele és velünk történt. Mondanál Te is erről valamit? Engedd meg, hogy tegezzelek, hiszen a sötétben mindannyian tegeződtünk egymással.

István: Igen, készültem is erre a kérdésre. Többen jelezték nekem, hogy úgy érezték, mintha egy alagúton kellett volna végigmenniük. Volt, aki odanyúlt a szénához és ijedtében kiáltott egyet. Akkor vezetni kellett őt Aztán voltak olyanok is, akik bezártságot és félelmet éreztek, egyszóval valóban kellett az embereknek segíteni. Sokszor úgy érezték, hogy fáj a szemük, tűzkarikák táncolnak előttük és keresték a fényt. Mondtam, hogy hiába keresik, itt nem fogják megtalálni. Nagyon sok érdekes kérdést tettek fel a negyvenöt perc alatt; egyik fő kérdésük az álmokra vonatkozott: vajon szoktam-e színesben álmodni. Azt mondtam, hogy igen. Ha valaki korábban már látott, akkor vannak színes álmai.
F. J. A.: Közbevetőleg azért megjegyezném, hogy az egészséges szeműek közül sem mindenki álmodik színesben. Van, akinek komoly gyakorlással kell ezt elsajátítania.

István: Azt is megkérdezték tőlem, hogy a született vak ember tapasztalhatja-e a színeket. Egy novellából ismerem a következő történetet: egy felnőtt a színekről magyarázván egy gyermeknek, mindig asszociált valamire — például fehér, mint a hó; vagy fehér, mint a kristálycukor. A született vak esetében ez nem lehetséges.

Kérdés: Van-e egyáltalán jelentősége annak, hogy az ember színesben, vagy fekete-fehérben álmodik?

F. J. A.: Visszakérdezek: láttál-e már közönséges hirdető felületeket, amelyeken sok szürke kép volt egymás mellett? Hogy kiugrott közülük egyetlen kép, amelyik színes volt! Hasonló a helyzet a színes álomképpel is: sokkal vonzóbb, jobban befolyásolja az álmodót, mélyebb hatást gyakorol reá. Hadd tegyem hozzá: nem az a lényeg, hogy például egy család tagjai egytől egyig színes álmokat lássanak. Jung véleménye szerint ugyanis álmainkat nemcsak önmagunknak látjuk, hanem másoknak is. Az álmok terén is létezik együttműködés. Ezért szinte minden kultúrában gyűjtötték az álmokat, mesélték azokat egymásnak, és ezáltal az álmok közkinccsé váltak. Végül már mindegy is volt, hogy ki látta őket először, az volt lényeges, hogy eljutottak mindenkihez. Lepjük meg egymást mi is, és ne csak magunknak gyűjtsük az álmokat! Mondd, kedves István, te például színesben, vagy fekete-fehérben szoktál-e inkább álmodni?

István: Immár negyven éve nem látok, ezért nekem már nagyon kevés a színes álmom. Talán minden tizedik álmom színes. Egy barátunk, akinek három éve ment el a látása, mesélte, hogy nála éppen fordítva van, mint nálam: tízből kettő színtelen, a többi színes. Talán ahogy távolodunk a látás élményétől, úgy csökken álmainkban a szín is.

Kérdés: Ismeretes, hogy a színeket a gyógyításban is alkalmazzák. Mondanál néhány szót a személyek és a színek összefüggéséről?

F. J. A.: Olyan személyekkel, akiknek jól érzékelhető negatív hatásuk van (ezek a nigredo személyek) gyakran találkozhatunk. Említettem azonban, hogy vannak albedo személyek is, akik jó hatást gyakorolnak ránk; ezek olyan emberek, akiknek sikerült túljutniuk saját feketeségükön. Ugyanígy léteznek rosszabb és jobb, sötétebb és világosabb helyszínek is. Ha ismeretlen, új helyre érkezünk, rendszerint körülnézünk, hogy mennyire jó az a hely. Ami a rubedo személyiségeket illeti, ilyeneket manapság nagyon nehéz találni. Számomra ilyen volt például Őszentsége a Dalai Láma, amikor a Szent István bazilikában beszélt jézusi egyszerűséggel. De találkoztam már egész testet betöltő áldással egy kis kegyhely miséjén is.
Nekem magamnak is volna azonban még egy bizalmas kérdésem Istvánhoz, hiszen egymás között vagyunk: szerinted mit nem látnak az úgynevezett látók?

István: Nagyon sokszor elsikkad előttük a lényeg. Bár ez a vak embernél is előfordul, de az bizonyos, hogy kell egy előzetes kapcsolat ahhoz, hogy a látó a nem látót helyesen ismerje meg. Ebben az esetben aztán más lesz a véleménye is róla. Vagy nem jól értettem a kérdést?

F. J. A.: Szerintem nagyon is jól értetted, és miután válaszoltál, el szeretném mondani, hogy én érzek rajtatok, úgynevezett nem látókon valami olyan kifinomult tapintatot, amelyen keresztül mintha közvetlenebbül szólalna meg a tudattalan, mint akkor, amikor két látó viszonyul egymáshoz. És azt gondolom, hogy a látók többségének manapság nagyon is szüksége volna erre a tapintatra.

István: Igen, ez kétségtelen. Még valamit szeretnék elmondani. Én a csoportnak, amelyet vezetek, el szoktam mondani, hogy mi a hangok birodalmában élünk, és itt lent ők is belépnek ebbe. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha ráhangolódnak egymásra; például amikor egymást keresik és kérdezik, hogy „Te ki vagy?“, és hogy „Fogj meg!“ Talán ez segíthet számukra abban, hogy kicsit megváltozzon a gondolkodásuk, miután ízelítőt kaptak ebből a vak életből. Nagyon örültem, amikor azt tapasztaltam, hogy a látó elemi iskolások, középiskolások és egyetemisták hozzáállása megváltozik velünk szemben. Tudnotok kell, hogy csak hosszú rábeszélés után vállaltam el ezt a vezetést, talán mert úgy éreztem, hogy a látó embereknek ezzel most egy kicsit viszontsegíthetek. Azt hiszem, az egész kiállítás lényegét egy tizenhat éves gimnazista gyermek fogalmazta meg a legszebben: „Itt, ezen a látogatáson valahogy megtanultam megismerni a másságot. Egyébként olyan hebehurgya gyermek vagyok, nem sokat törődtem az utcán a vak emberekkel. Ezután biztosan jobban odafigyelek, ha vakot, vagy mozgássérültet látok.“

F. J. A.: A látó ember mindent azonnal definiálni akar. A sötétben ez nem működik. Mi történik, amikor nem lehetséges a dolgokat azonnal definiálni? Nagy próbatétel ez, és fontos, hogy minél többen megtapasztaljuk. Úgy gondolom, hogy ez az átmeneti »megvakulás« lehetőséget adott a számunkra tudattalan és félig tudatos tartalmak megtapasztalására.

Kérdés: Régebben a »tudatalatti« fogalmát használták a pszichológusok…

F. J. A.: Azért nem igazán szerencsés a »tudatalatti« szóösszetétel használata, mert e fogalom nem valamifajta, az »alatt« és »felett« értelmében vett térbeliségre kíván utalni. Jómagam ezért tartom helyesebbnek a »tudattalan« kifejezés használatát. Egyébként a tudatos és a tudattalan között nincs szilárd fal, hanem ezek között átmenetek vannak. Ami bizonyos szempontból nézve, vagy egy adott pillanatban nem tudatos – vagyis nem emlékezünk rá -, az más szempontból nézve és más körülmények között tudatos lehet. Megfelelő segítő kérdések hatására, például bírósági tárgyalásokon a beidézett tanúk, akik korábban nem emlékeztek semmire, fokozatosan emlékezni kezdenek. S ez nem feltétlenül azért van, mert hamisan akarnak vallani, hanem azért, mert az emberi emlékezet szubjektív és korlátozott, és többé vagy kevésbé a tudattalan hatása alatt áll.

Kérdés: Milyen kapcsolatban áll az albedo és a nigredo az ember tudatos és tudattalan pólusaival?

F. J. A.: Akár a távol-keleti megvilágosodásról, akár pedig Jézus Krisztus színeváltozásáról van szó, mindkettőnek köze van az elsötétedéshez. Jézus esetében a megkísértés és a szenvedés képezi a nem tudatos oldalt, és hasonló a helyzet Buddhának a megvilágosodása előtti megkísértésével is. Mindkét esetben jelen van a fény felemelő és a sötétség lehúzó ereje, vagy ahogyan az alkímia mondja, az ólom és az arany.

Résztvevő: Számomra nem a kiállítás, hanem a vezetőnk, Lívia jelentette a legnagyobb élményt, jobban mondva az ő csodálatosan könnyed érintése. Nekem is szükségem volt az irányításra, az érintés mégis meglepett: olyan váratlanul ért, mint amikor valakit szemből homlokon kólintanak egy kalapáccsal Ilyen érintést még soha nem éreztem, pedig már érintettek meg vakok. Lehet, hogy a sötétség is hozzásegített, de úgy éreztem, hogy a vezetőnk képtelen volna az agresszióra.

F. J. A.: Arról beszélünk, amit Indiában nem ártásnak, nálunk pedig ártatlanságnak neveznek. A kultúrák és érintések nagy témája ez. Nekem is emlékek jutnak eszembe: sok év kemény munkája eredményeként Indiában járhattam, és most visszaemlékezem az ottani kézfogásokra. Mások voltak, mint az itteniek.

Résztvevő: Látó embertől ilyen érintést nem is tudnék elképzelni.

F. J. A.: Úgy látszik, a sötétség, a tapintás és a tapintat összefüggnek egymással. Megint eszembe jut India: a tánc, a kéztartások, vagy mudrák kultusza és azok a mélységes lelki tartalmak, amelyeket ezek a kéztartások kifejeznek. Ezeknek is lényeges közük van az ember tisztaságához és felemelkedéséhez, hiszen a szellemmel kapcsolatban is beszélünk érintettségről és érintkezésről. Indiában az a szokás, hogy a zarándokok nagyon intenzíven megtapintják és vajjal kenik meg az istenek szobrait. Tekinthetjük ezt ugyan babonának, de arra is gondolhatunk, hogy ez talán közvetlenebb kapcsolatot teremt a szellemmel, elmélyíti a vele való érintkezést.

Kérdés: Hogyan képzelhetjük el az emberi lelket?

F. J. A.: Platón az emberi lelket, illetve az istenséget is úgy képzelte el, mint egy körben lévő további köröket. Indiában is koncentrikus körök egymásban léte és kisugárzása, az ún. mandala jeleníti meg ezt.
Nos, bent voltunk a sötétben, majd kijöttünk onnan. Ráébredtünk a világ világos voltára és a szemünk világának a fontosságára. Érdemes azonban abba is belegondolni, hogy mindez még mindig sötét ahhoz képest, amilyen lehetne.

Kérdés: Meddig kell tévelyegnie az embernek, amíg útjára talál?

F. J. A.: Azt hiszem, hogy sokáig, de nem az idők végezetéig. Nehéz elképzelni olyan embert, akiben még sohasem villant volna fel az, amit kérdeztél. Mindenkinek megvan a maga megtenni valója, vagy ahogyan azt keleten mondják, mindenki nagy a maga helyén. A szellem, ha úgy akarjuk, jelen van akár még a haláltáborokban is, miként ezt számos példa bizonyítja. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy a rosszul elvégzett szakrális szertartásban szinte nincs is jelen a szellem. Jung utolsó magyarul megjelent művének címe, Az ember és szimbólumai üzenet értékű cím. Minden embernek keresnie kell és meg kell találnia a saját szimbólumait. Hogy hol? Például az álmokban. Az álom érintései is olyan finomak, mint a vakok keze.

Kérdés: Ha valakinek kedve támadna rá, melyik könyvvel kezdje Jung lélektanának a tanulmányozását?

F. J. A.: Erre több út is kínálkozik. Ha nagyon tudományéhes az illető, akkor kezdje az Analitikus pszichológiával. Ha azonban érzelmibb beállítottságú, akkor Az ember és szimbólumai című munkát ajánlanám. Az sem ártana, ha a német, vagy az angol változatot olvasná el, mert azokban színes ábrák vannak, amelyek a magyar kiadásban sajnos csak fekete-fehérek. Pedig az alkimistáknál óriási jelentősége van a képnek és a színnek. Van egy harmadik lehetőség is: a típustan felől közelíteni meg Jungot. Bárhol kezdjük is azonban a lélektan tanulmányozását, igen fontos, hogy a saját problémáinkból induljunk ki: először rendezzük a saját sorainkat, és ne azonnal a »magas meditációba« akarjunk fejest ugrani. A nigredo hatalmas kincs; érdemes összegyűjtenünk minden kis és nagy bajt, vagy feketeséget, hogy tényleges gazdáivá váljunk mindannak, ami velünk történt. Ha eljutottunk eddig, vagyis szembesültünk a saját árnyékunkkal, akkor különösebben nagy baj már nem történhet velünk. A. zavaros matériában rátalálhatunk a saját szimbólumainkra.
Engedjétek meg, hogy megköszönjem a rendezőknek ezt a meghívást, nektek pedig ezt a kitartó, hosszú beszélgetést és a lényegbe vágó kérdéseiteket. Most indiai módra búcsúzom tőletek.